Elolvastuk: Tarryn Fisher - Kapd be, szerelem! - Elolvas-Lak

2018. május 14., hétfő

Elolvastuk: Tarryn Fisher - Kapd be, szerelem!


Helena Conway szerelmes lesz. Akaratlanul. Észrevétlenül. De nem véletlenül. Kit Isley pontosan az ő ellentéte – rejtélyes, fékezhetetlen és a legkevésbé sem óvatos. Mindez akár remekül is alakulhatna… Ha nem Helena legjobb barátnőjével találkozgatna. Helena kénytelen dacolni a szívével, helyesen cselekedni, és másokra is gondolni. Egészen addig, amíg fittyet nem hány az egészre.

Furcsa érzés egy olyan könyv végére érni, ami szinte elveszi az ember eszét. Magával ragad, elgondolkodtat, néha felhergel és az őrületbe kerget, de nem bírod ki, hogy ne olvasd tovább és ne tudd meg, mi történik a következő fejezetben. Vele együtt elfelejted az időt. Tarryn Fisher könyve épp ilyen: nem hiába a szokatlan, de annál rendkívülibb címválasztás, a történet is ilyen. Néha imádod, néha utálod, akárcsak a szerelmet, ami az életben az egyik legnagyszerűbb érzés, néha pedig a hátad közepére kívánod, és legszívesebben kiszakítanád a mellkasodból. Nem ilyen könyvre számítottam a tartalom elolvasása után, viszont a könyv olyan szinten kellemes csalódás volt, hogy alig vártam, hogy bejegyzést írjak róla.
A történetet egyszerűnek is mondhatnánk, filmekben és más könyvekben is volt már rá példa, amikor a főszereplő beleszeret a legjobb barátnője pasijába. Kellemetlen helyzet. Csakhogy Tarryn Fisher olyan módon csavar az eseményeken, hogy képtelenség úgy gondolni a történetre, mint bármely más filmre vagy könyvre. Egyedülálló, rendkívüli és szó szerint, megrázó. Persze nem úgy, mint egy horror sztori vagy egy thriller, viszont az érzelmeknek olyan színes skáláját tárja elénk a szereplők által, hogy nem egyszer éreztem magam feldúltnak, hihetetlenül boldognak, majd végtelenül szomorúnak, hogy aztán ismét feldúlt lehessek, vagy éppen vidám. 

A tartalmat kiegészítve és mindenféle spoiler nélkül, ugye adott Helena karaktere, viszont a történetet nem csak ő viszi el a hátán. Fontos mozgatórugója az eseményeknek a barátnője, Della, akivel évek óta szoros barátságot ápolnak, s ott van még Neil, aki Helena pasija, na meg Kit, aki Dellával van együtt jó pár hónapja. Az ő négyesük határozza meg a cselekményt, a velük történt események és az az álom, amely Helena fejében lejátszódva elindítja a lavinát a történetben. Della karaktere nem volt számomra igazán szimpatikus, pedig ő az egyik legfontosabb mellékszereplő. Felszínes volt, ha ő boldog, legyen boldog mindenki, s ilyen elven, ha neki rossz, legyen rossz mindenki másnak is, abszolút nem értettem, hogy mit keres egy ilyen barát Helena mellett, bár... voltak néha ismerős pillanatok, amikor ráébredtem, hogy az én életemben is voltak már ilyen barátok. Legalábbis, barátoknak hittem, de sosem voltak azok. Ilyenkor, sokkal inkább a barátságban hiszünk, mint a másik emberben és észre sem vesszük, hogy jelentéktelen, üres kapcsolatokat ápolunk. A részünkről ez lehet komoly, őszinte és feltétlen, de a másik részéről már nem olyan biztos, hogy kölcsönösséget tapasztalunk. 
Neil esetében ugyanezt tapasztaltam. Az ember sokszor érzi magát szerelmesnek egy srác mellett, de lehet, hogy nem is belé vagyunk szerelmesek, hanem magába az érzésbe. Vagy a megszokottság teszi, hogy elhisszük, ez így jó nekünk. Kit pedig... na igen... Kit. Della Kit-je, aki fenekestül felforgatta a gondolataimat a könyv során, na meg Helena életét, hiszen hiába a szerelem és hiába Neil, Kit az, akibe Helena akaratlanul beleszeret. Pedig ő Della barátja, az övé és nem Helenáé. Ellenben mégis, az élet olykor kusza és érhetetlen. 


Az biztos, hogy a Kit és Helena között kibontakozó érzelmek közepette úgy éreztem magam, mintha kicsit hazatérnék. Annyira nuygodt és mégis, annyira természetes volt mindaz, ami olvasás során megelevenedett előttem. Egyáltalán nem hatott giccsesnek, cukormázasnak vagy túlzottan romantikusnak. Szép volt. Szerethető. Őszinte. S megjegyzem, erotika nélkül, ami bár pikánsabbá teszi a történetet, Tarryn Fisher megoldotta nélküle úgy, hogy mégis átjárta a sorokat. Tiszteletem érte.

Ami már a történet elején felkavart és megragadott, az az indítás. Hihetetlen jó ötlet volt a könyvet egy álomból kibontakoztatni, és az álom eseményei alapján tovább vinni a könyv cselekményét. Bravúros volt, újszerű és hálistennek, nem csak kezdeti löketet adott a történetnek, mint más könyvek esetében, amikor hihetetlenül jó az indítás, majd hirtelen eltűnik a varázs. Itt mindvégig megvolt, és ezért hatalmas plusz pont jár a könyvnek, na meg az írójának! Mintha csak Tarryn Fisher rögtön elkapott volna, már az első fejezetben és képtelen voltam hátat fordítani a történetnek.
Helena karaktere pedig iszonyatosan bejött. Sikerült végre egy olyan karakter jellemét átéreznem, aki emberien gondolkodik. Fél a kudarcoktól, de bátor, amikor annak kell lennie. Ami a szívén, az a száján, de tud hallgatni és a belső gondolataira figyelni, ha arra van szükség. Minden helyzetben meg tudott lepni, és tudott valami újat mutatni, bár még így sem hiszem, hogy a könyv végére sikerült őt kiismernem, s valahogy épp ez a jó benne. Helena végtelenül egyedi és szerethető karakter volt számomra. 
Persze, voltak a történetben klisés pillanatok. Annyi történet kering már a nagyvilágban, hogy nehéz olyan pillanatot vagy történést teremteni, amire még nem volt példa. Ebben a történetben is akadt egy-két ilyen helyzet, vagy megoldás, de mégsem volt túlzottan zavaró vagy neheztelésre okot adó jelenség. Bólintottam, elfogadtam. Egyrészt a történet remeksége miatt, másrészt mert az író, Helena karakterén keresztül magyarázatot tudott rá adni. Ez pedig ritka jelenség volt számomra, mert általában egy-egy klisés megoldásnál egyetlen író sem veszi azért a fáradságot, hogy megmagyarázza a döntését. Itt viszont ez megtörténik, és annyira jó érzés volt, hogy végre van egy író, vagy éppenséggel egy karakter, aki mindezt felvállalja.


Nem igazán szeretnék többet elmesélni a sztoriról, mert úgy gondolom, hogy ezt a történetet mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia. Át kell élni, fel kell dolgozni, el kell rajta gondolkodni és mérlegelni a kérdést, hogy mi fontosabb: a mi boldogságunk vagy más boldogsága? Azt az életet éljük, amit szeretnénk vagy azt, amit mások elvárnak tőlünk? Ott tartunk az életben, ahol szeretnénk, vagy amerre sodort. Dönteni, mindenképp egy döntés. De nem dönteni, az is döntésnek számít. A könyv számomra leginkább azt tanította meg, vagy azt erősítette meg bennem, hogy soha ne hallgassak el semmit. Ami bennem van, amit érzek vagy gondolok, mondjam el. Annak, akinek kell, vagy csak egyszerűen önmagamnak, a világnak. Mutassam meg, érzékeltessem és hagyjak valami nyomot utána, hogy igen: ez én voltam, vagy ez is én vagyok a megannyi Én közül, aki nap mint nap vagyok. Zseniális történet... egy jó ideig magamban őrzöm még az élményét!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése